Living wall, green façade, vertical garden, le mur végétale, veggiçade, vegitecture – az utóbbi öt-tíz évben egyre gyakrabban találkozni ezekkel a kifejezésekkel. A növényekkel betelepített homlokzatok, tetők és más külső építészeti elemek ötlete persze nem újdonság, ám az, ami mostanában tapasztalható ezen a téren, jelentős fordulatot hozhat az építészetben mind a szerkezetformálás, mind az esztétika tekintetében.
A zöldfalak hirtelen monumentálisra növekedtek, s megjelentek a gyakran antitermészetnek értelmezett high-tech építészeti struktúrákon is. E hatalmas „vertikális kertek” gondolatát eredetileg talán az ökotudatosságra törekvő építészek és megrendelők hívták életre, az azonban hosszú kutatást igényelne, hogy vajon a Nyugat-Európában manapság már szinte úton-útfélen látható, egyszerű dekorációnak, attrakciónak használt kisebb-nagyobb növényfal-rendszerek vagy a nagyobb középületek temperálását segítő zöldhomlokzatok koncepciói születtek-e meg előbb.
Természetesen a repkénnyel, vadszőlővel befuttatott homlokzatok nem tévesztendők össze a valódi zöldfalakkal: általában az épületek hőháztartását befolyásolni képes rendszereket tekintik zöldfalnak – ebben a tekintetben nyilván a növényzet összetételének, sűrűségének és kiterjedésének van elsődleges jelentősége, az azt hordozó szerkezet jellege kevésbé lényeges (bár az egységes öntöző- és tápozórendszer bizonyára alapkövetelmény). A zöldfalak létesítésével kapcsolatos technikai lehetőségek ma már igen sokfélék: homlokzatok előtt álló rácsszerkezeteken burjánzó növényszövedékeket éppúgy láthatunk, mint falra rögzített keretrendszerbe illesztett tartályokból vagy speciális kompozitanyagokból kinövő, dzsungelszerűen sűrű „vegazuhatagot”. A terminológia egyelőre nem egységes, a zöldfal, élőfal, zöldhomlokzat, vertikális kert kifejezések jelentése még nem differenciálódott (én a továbbiakban – ahogy eddig is – egységesen a zöldfal kifejezést használom). A vegitecture kezdetiségére más is utal: egyelőre kevesen kísérleteznek azzal, hogy épületük kompozíciójának vagy gondolatiságának szerves részévé tegyék a zöldfalakat, gyakran inkább csak applikációként, a zavaróan nagy üres falfelületek vagy éppen gépészeti elemek takarásaként, utólagos ötletként jelennek meg. Se szeri, se száma a nagyobb – nem hazai – középületek auláiban felépített zöldfalaknak – ebben az esetben a cél csupán az, hogy a tér hangulatát, látványát feldobja, különlegessé tegye. Mások ennél komolyabban veszik a dolgot: egyre több olyan tervet látni, amely egész irodaházak, sőt felhőkarcolók hőháztartását szabályozná hatalmas zöldfalakkal, illetve a homlokzatba loggiaszerűen bemélyedő függőkertekkel, pálmaházakkal.
Ahol a koncepció elválaszthatatlan eleme a zöldfal, ott alapvetően kétféle módon alkalmazzák. A tervezők vagy a földtartályokból szabadon „kiömlő” növények festőiségére alapoznak vagy valamilyen minta szerinti rendbe állítják az egyes töveket, illetve a földtartályokat. A földtartályokat tartó állványzat rendszere is illeszkedhet a kívánt mintázathoz – kiléphet az egyszerű raszterből vagy éppen áttörtté is válhat, feltárva a tényleges, falazott-öntött homlokzatot. E két iránynak persze rengeteg módozata van, s jónéhány olyan példa is található, amely eredetiségével egyetlen kategóriába sem illeszkedik. Bárki bármilyen formálási elvet is követ a zöldfalak megtervezése során, az állandó változékonysággal mindenképpen számolnia kell: a növények színe átalakul, az évszaktól függően sűrűsödnek vagy megritkulnak, s ezáltal a kompozíció textúrája, plasztikussága, egész karaktere folyamatosan megújul. Természetesen a választott növényfajoktól függ, hogy ez a változékonyság mennyire gyors és markáns, de nyilván még a hideg- és melegtűrő örökzöldek esetében is fontos jelenség. Talán azok a legszebb zöldfalak, melyek a buja tobzódás és a teljes „kopaszság” között ingadoznak: télen a növények ágainak „érhálóját” tavasszal életteli zöldfolyam váltja fel.
A vertikális kertek legfontosabb esztétikai problémája a permanens gondozással függ össze: a tervezőnek figyelembe kell vennie azt a lehetőséget is, hogy ha az épületre esetleg rosszabb idők köszöntenek, s nem lesz, aki ápolja a törékeny zöldfalat, el lehessen azt bontani, s a homlokzat összképe „üresen” is megálljon a lábán. Ennél nehezebb építészeti feladatot elképzelni sem lehet.
Mielőtt elmélyednénk az egyes példák elemzésében, érdemes rövid kitérőt tenni néhány, az épület és a vegetáció közvetlen (fizikai) kapcsolatát illető kultúr-, építészet- és kerttörténeti mozzanatra. Egyfelől azért, mert érthetővé teszi, miért is olyan vonzóak és izgalmasak számunkra a zöldfalak, s rávilágít arra, hogy a zöldfal több és más mint egy egyszerű dekoráció, vagy egy „élő klimatizáló berendezés”, másfelől azért, mert megmutatja, mi az, amitől a vertikális kertek merőben új elemet jelentenek az építészetben.
A földház-építés ősi hagyománya például a világ számos táján jelen volt (van) valamilyen formában: a részben földbe süllyesztett épületek oldalfalait és tetőzetét növényzettel benőtt földréteg borítja. Mindazonáltal a vegetáció mint az épület szerves része, illetve a növényzetbe burkolózó ház archetípusa hosszú ideig elsősorban a törzsi társadalmak, illetve a paraszti kultúra bizonyos szegmenseire volt jellemző; a városi közegből, a polgári és uralkodói építészetből jobbára hiányzott – az építészek tudatosan nem, vagy csak igen ritkán (és akkor is csak bizonyos időszakokban) tervezték bele műveikbe a falakat beszövő élő növényeket. Ebben a tekintetben a kertművészet hozott szemléletbeli változást. A reneszánsz függőkertek általában támfalakkal kialakított tereplécsőkön, várfalak által megemelt belső udvarokon, néha tetőkön létesültek. A 16-17. századi előzmények után a 18. században megszülető tájkert az őstermészetet imitálja, egy mesterséges vadont alkot, melyben az ember által teremtett dolgok – épületek, utak, szobrok – lassan elenyésznek, visszaolvadva a teremtés nagy művébe. Az angolkertben az épületeket szorosan körbeveszi a buja vegetáció – az építész és a kerttervező tudatosan számol a növényzet önálló alakító erejével, engedi, hogy a kerti építményekre felfussanak a kúszónövények, a műromok tetejére akár fákat is ültetnek. Talán ettől az időtől válik általános divattá a vidéki kastélyok, udvarházak befuttatása repkénnyel, vadszőlővel. Az angolkertben van valami különös kettősség: természet és műalkotás, mesterséges és természetes, valódi táj és romantikus díszlet, szelíd kert és rejtelmes őserdő határmezsgyéjén áll.
A modern építészet deklaráltan új, a korábbiaknál szorosabb viszonyt alakított ki a természettel, melynek nyomán megjelentek a tetőkertek. Az épület maga vált a kert hordozójává, a mesterséges természet a lakógépek elengedhetetlen része lett. A 20. század során azonban egyre erősebb igény alakul ki a városi zöldfelületek növelésére: az elveszett parkok, városszéli erdők pótlására egyre nagyobb méretű tetőkerteket alakítottak ki, végül megjelennek a zöldfalak. Egyfelől tehát a zöldfalakat valamiféle hiányérzet, másfelől a már említett környezettudatosságra való törekvés hívta életre. Ugyanakkor a beton-acél-üvegstruktúrák és az élő organizmusok találkozása, különösen azokban az esetekben, amikor a növények látszólag vad, szabályozatlan formájukban burjánzanak, ismét a természetes és a mesterséges, a műalkotás és a természet sajátos áttűnését érzékeltetik. A zöldfalak furcsa fordított természetként jelennek meg előttünk: ami ott vízszintes, az itt függőleges, a növények lefelé nőnek (hacsak nem futónövényekről van szó), s ahogy a szél fújja őket, úgy hullámzanak, mint a függönyök.
Teljes cikk képekkel: http://www.epiteszforum.hu/node/14018
