Nagyszabású tárlattal ünnepli 2009-ben a Néprajzi Múzeum a több mint száz éves múltra visszatekintő kulturális együttműködést Finnország és Magyarország között.
(M)ilyenek a finnek? Milyen sztereotípiák élnek bennünk, magyarokban a finnekkel kapcsolatban, vagyis milyen a mi „finn- képünk”? Vajon mi az összefüggés az erdő és a város, a Kalevala és a finn metálzene, a gumicsizma és a Nokia, a kéregedény és a finn dizájn között? Ezekre a felvetésekre keresi a választ a tárlat, kiegészítve a finnek hagyományhoz való viszonyának s a hagyományra való folyamatos reflektálásnak a kérdéseivel.
A már a címében is rendhagyónak ígérkező tárlat hívószava a „sztereotípia”: kiemelt példák segítségével nemcsak a magyarok „finn-képét” hivatott bemutatni, hanem egyfajta tükröt is kíván állítani a magyarok önképe elé, s ezzel egy időben felteszi a kérdést, hogy vajon a magyarok miért vonzódnak több mint száz éve a finnekhez, mi az az összekötő kapocs, amely folyamatos diskurzusba vonja e két nép kultúráját?
Az egymásból nyíló, kissé zegzugos termek a finn-magyar kulturális kapcsolatok gyökereinek feltárásával, vagyis a finnugor nyelvrokonság s a két nép történelmének hasonló elemeinek bemutatásával hívja fel a figyelmet azokra az elemekre, amelyek a 19. század végén erősen éltek magyarokban és finnekben egyaránt, s amelyek tulajdonképpen generálták a kapcsolatfelvételt. A következő termekben egymás mellett szemlélheti a látogató a tradicionális finn eszközök formavilágát, például a kátránytároló edény vagy a fából készült sajtnyomó különleges kialakítását, a jellegzetes narancssárga nyelű ollók s kerti szerszámok egyedi tervezését. E tárgyegyüttes az „erdőből a városba” mottóra próbál reflektálni, megmutatja hogyan épültek be a hagyományos eszközök a modern városi kultúrába, s hogyan alakultak át a mai kor emberének igénye szerint. Mindenképpen érdemes itt említést tenni a termeket összekötő sötét folyosóról, amelyben a finn éjszaka reminiszcenciája tör elő, s bemutatásra kerülnek azok az apró, finn dizájner cégek által tervezett fényvisszaverő macskaszemek, amelyek a finn emberek mindennapi, sokszor életmentő kellékei a téli sötétségben való közlekedésnél.
Szintén az „erdőből a városba” szlogenre reflektál a szauna kialakítása, amely mindannyiunk által ismert praktikus hatásai mellett, megőrzött valamit az ősi hagyományokból, s a tradicionális finn népszokásokból. A jellegzetes narancssárga ollók mellett a finn szauna talán még nagyobb népszerűségnek örvend Európa-szerte.
Az „erdőből a városba” s a „Kalevala és a finn metál” termeket logikailag összekötő szál a finn nemzeti építészet, melynek egyik fő jellegzetessége a természet szeretete, valamint a nemzeti hagyományok továbbélése, egyfajta egyszerűség és homogenitás megteremtése. Sajnálatos módon az építészeti és képzőművészeti anyag nem került bele a kiállítás fő vonulatába, hiszen a tárlat sokkal inkább a tárgyi kultúra elemeire helyezte a hangsúlyt, mégis úgy vélem, szükség lett volna a finn építészet átfogóbb bemutatására, hiszen a finneknél a tárgyi kultúra, a képzőművészet és az építészet szinte egy tőről fakadt a 19. században. Úgy vélem, a koncepció kidolgozása szerint az építészetet is integráló, az „erdőből a városba” mottóra épülő termet pont az építészeti anyag lett volna képes egybekapcsolni a következő, a Kalevala hagyományát és Akseli Gallen Kallela művészetét bemutató egységgel.
Hiányzik a tárlatból az a hangsúly, ami a finn-magyar együttműködések alapjául szolgáló 1900-as párizsi világkiállítás, majd az 1906/07-es műcsarnoki finn képzőművészeti kiállítás elhelyezését s szerepét adta volna meg.
Kevesen tudják, hogy a magyarok és a finnek első találkozásának apropója az 1900-ban Párizsban megrendezett világkiállítás óriási nemzeti sikernek örvendő finn nemzeti pavilonja volt, melyet a „karélianizmus” művészeti vonalába tartozó három fiatal építész, Eliel Saarinen, Armas Lindgren és Herman Gesellius tervezett, s melynek a belső kialakítása a finnek nemzeti hősként tisztelt sokoldalú művészének Akseli Gallen Kallelának a keze nyomát viselte. A nemzeti romantikus művészet képviselőinek hatása a mai napig megmutatkozik, mind az építészet hagyományhoz és természethez való viszonyulásában, mind pedig a Kalevala-témák továbbélésében.
Az igazi barátságot a finn és magyar művészek között az 1906/07-es év hozta meg, méghozzá az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Műcsarnokban megrendezett Téli Nemzetközi Tárlata, ahol Észak-Európa, s köztük a finnek művészete került fókuszba. Ebben az évben ismerte meg a magyar művésztársadalom a fent említett Akseli Gallen Kallelát, akivel szoros, életre szóló barátságot kötöttek a gödöllői művésztelep tagjai, elsősorban Körösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor képzőművészek, valamint Thoroczkay Wigand Ede és Maróti Géza építészek, akik egy ízben meg is látogatták Gallen Kallelát hazájában, Finnországban. E gyümölcsöző kapcsolat rekvizitumaként került bemutatásra „a hótalptól az autóversenyzésig” tematikájú teremben az a néhány pár sítalp, amelyet Akseli Gallen Kallela küldött Finnországból a Körösfői-családnak és a gödöllői művésztelep tagjainak. Mindezek mellett archív felvételen láthatjuk, amikor Körösfői Kriesch Aladár, Thoroczkay Wigand Ede és Akseli Gallen Kallela társaságában sífut Kalotaszegen.
Akseli Gallen Kallelától nemcsak a sítalpakat, hanem néhány, a Szépművészeti Múzeum tulajdonát képező grafikát is láthatunk, valamint a Kullervo énekeinek első magyar kiadását is, melynek címlaptervét is a nemzeti hősként tisztelt művész készítette. Az Akseli Gallennel kötött barátság és a finn művészet megismerése több szempontból is kulcsfontosságú a magyar művészek számára, egyrészt kiváló példát nyújtott mind az építészet mind pedig a képzőművészet terén, a népművészeti formakincs és a hagyomány művészetbe való integrálására, amelyet a gödöllői művésztelep, Thoroczkay Wigand Ede vagy Kós Károly kezdeményezett, másrészt lehetőséget biztosított magyar művészeknek finnországi tanulmányutak szervezésére, s a finnek Magyarországra csábítására. Így jutott el Maróti Géza és Thoroczkay Wigand Ede Tarvaspää-ba, ahol az utóbbi Akseli Gallen Kallela műteremházának tervezésében is részt vett, s akinek saját kézzel készült makettjét a tarvaspää-i műteremház ma múzeumként funkcionáló épületében megtalálták. Maróti Géza pedig azzal a nem titkolt szándékkal látogatta meg finn barátját, hogy Magyarországra invitálja az oly régen várt és igen tisztelt Eliel Saarinen építészt, a GLS-iroda oszlopos tagját, aki ennek hatására utazott hazánkba, s feltehetően közreműködött a Nemzeti Színház tervpályázatának zsűrijében és a várostervezők budapesti szemináriumán.
Ezekkel a kiragadott momentumokkal csupán érzékeltetni szerettem volna azt a gyümölcsöző kapcsolatot, ami nem sokkal a 19. század fordulója után létrejött Magyarország és Finnország között, s amelyre sajnálatos módon csupán utalásokat találunk a Néprajzi Múzeum kiállításán.
Elsőre talán meglepő, de mindenképpen érdekes „a gumicsizmától a Nokiáig” mottót viselő terem, ahol a mindenki számára ismert Nokia cég sikertörténete kerül bemutatásra a kezdeti profilként megfogalmazott gumigyártástól a modern kor emberének egyik nélkülözhetetlen kellékéig, a mobiltelefonig. Érdekes a kontraszt az 1920-as évektől gyártott gumiabroncsok és a később piacra dobott gumicsizmák, valamint az 1980-as évek óta megjelent vezeték nélküli telefonok között. Kissé meglepő, s egyáltalán nem szokványos múzeumok falai között gumicsizmát vagy traktorkereket nézni, azonban ezen a kiállításon látszólag ezek tökéletesen megférnek egymással. Kronologikus sorrendben haladva egyre közeledve a jelen felé, a finn design egyes kiemelkedő termékeit láthatjuk: Alvar Aalto épületei után a formatervezés területén emblematikussá váló vázáját, valamint kortárs alkotók – a finn képzőművészeti egyetem végzős hallgatóinak „fenntarthatóságot” idéző ruhakollekcióját.
Ahogyan a 19. század fordulóján a népművészethez, Karéliához és a Kalevalához visszanyúlt nemzeti romantikus építészet és képzőművészet jelentette a finnek számára a nemzeti identitás kifejeződését, úgy a 20. században a dizájn és az építészet hozták meg a finnek számára a sikert, s váltak ezáltal a nemzeti identitás meghatározó elemeivé. Reményeim szerint ezt a folyamatot érzékelteti majd az Iparművészeti Múzeum falai között napvilágot látó "Finn design" kiállítás októberben.
Baku Eszter
Források:
Markku Valkonen, The Golden Age of Finnish Art 1850-1907, Werner Söderström Osakeyhtiö, Parvoo Helsinki Juva, 1998.
Keserü Katalin, Etnográfia és művészet, finnek és magyarok: Közelítések, néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára, szerk. Mohay Tamás, Debrecen, Ethnica – Kossuth Lajos Tudományegyetem, 297-304.
Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, Téli Nemzetközi Kiállítás 1906-7, katalógus, Műcsarnok, Budapest, Singer és Wolfner kiadása, 1906.
Akseli Gallen-Kallela (1865-1931): 1982. október 15 – november 28, Magyar Nemzeti Galéria kiállítási katalógusa, Kerttu Kannas, Budapest, MNG, 1982.
Finnmagyar: Az 1900-as párizsi világkiállítástól a Cranbrook Schoolig, Gallen- Kallela Múzeum Espoo 2004. szeptember 18 – november 28, Ernst Múzeum 2004. december 12 – 2005. február 13, szerk. Keserü Katalin, Hudra Klára, kiállítási katalógus, Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Alexander Bernát, A finnek, Vasárnapi Újság, Budapest, 1906. nov. 25. (53. évf. 47. szám), 757-759.
A kiállítás építészeti anyagát Földes László állította össze.
