Folytatódik a teremtés - Magyar élő építészet / a 20 éves Kós Károly Egyesülés kiállítása az Iparművészeti Múzeumban
Ha megcsömörlöttünk mindattól, amit a napfényben fürdő természet az Alpoktól az Adriáig kínál, forduljunk saját pátriánk felé, s tegyünk látogatást a hazai organikus – értsd: a természet törvényeivel összhangban álló – építészet háza táján. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Az Iparművészeti Múzeumban kiállított anyag tiszteletet érdemlő – ahogyan a mögötte álló, nemcsak húsz évet felölelő tevékenységet is csak tisztelet illetheti. Ezt azért fontos már elöljáróban leszögezni, mert a hazai építészeti közbeszédben – amennyiben ilyesmi egyáltalán létezik – nem egyértelmű a jobb szó híján organikusnak titulált irányzat megítélése. A kiállított anyag gazdag és elgondolkodtató – az uborkaszezon ellenére kiváló kultúrprogram. Amit látni kell, arról írni nemigen érdemes, az irányzat filozófiai háttere azonban megkerülhetetlen.
A hetvenes években kibontakozó mozgalom, amely a nyolcvanas években nemzetközi sikert aratott, elérte azt, ami azelőtt és azóta is keveseknek sikerült a magyar építészek közül: megszólította a közönséget. Makovecz Imre nevét az is ismeri, aki sosem morfondírozott sem építészeti, sem egyéb világmegváltó elméletek fölött, és azt sem tudja, mi fán terem a holisztikus gondolkodás. Rudolf Steiner, Gaudí, Frank Lloyd Wright, Lechner Ödön, vagy akár Kós Károly munkásságának ismerete nélkül is felfigyeltek hazánk szocialista lakásépítési programon edzett polgárai - ha másra nem, hát – az újszerű formára és anyaghasználatra, amellyel ezen irányzat művelői felruházták épületeiket. A formálás mögötti szándék egyértelmű; Makovecz Imre, a mozgalom elméleti és gyakorlati megalapozója 1976-os kiállításán megjelölte a forrásokat, amelyekből a szerves építészetre vonatkozó ismereteit, ösztönzéseit merítette: a parasztművészet, a középkori kisvárosi kultúra, Frank Lloyd Wright építészete és Rudolf Steiner antropozófiája. Csupa olyan kulturális egységcsomag, amely tudatosan vagy ösztönösen mélyre ás, és magasra jut. Ami fent, az lent…
Az organikus megjelölést Frank Lloyd Wright alkalmazta saját munkásságára, a hazai irányzat inkább szervesnek titulálta magát – boldogult egyetemi éveimben a „szervesek” külön kasztot alkottak az évfolyamon belül, és (bár személy szerint barátság fűzött és fűz a mai napig hozzájuk) gyanakodva méregették mázsás fülbevalóimat. Akkor csak rosszul esett, ma már izmos ideológiával tudok felelni úgyszintén ideológiai megokoltságú idegenkedésükre – szerves mindaz, ami eleven, ami a lélek mélyéből fakad, amivel a sivár hétköznapokon túl csak sejtett transzcendens (és remélhetőleg paradicsomi) minőséghez próbál szegény tévelygő lélek kapcsolódni. Vagyis nem csak a gatyamadzag, hanem az én fülbevalóim is!
Az építészetnek alapvető, mondhatni, mindennél előbbre való feladata az archetípusok megidézése, hiszen az építés aktusa természeténél fogva elszakadást jelent a teremtett világtól, durva beavatkozás, önmagunk lerekesztése és felmagasztalása. Tartozunk hát az anyatermészetnek, és magunknak is azzal, hogy „folytatjuk a Teremtést” – még ha ennek módozatáról nem is mindig egyeznek a vélemények.
Világháló installáció
Világháló installáció
Az építészet ugyanis nagyon elvont, áttételes műfaj, annak ellenére – vagy épp abból következően –, hogy a leginkább anyagi. Elvetélt próbálkozásaim során, amikor is művészettörténetet oktattam lakberendezői ambíciót dédelgető laikusoknak, lépten-nyomon szembesültem ezzel. Egy festmény, pláne szobor üzenetét minden nehézség nélkül befogadták viszonylag süket fülek is, arról azonban nagyon nehéz volt meggyőzni még a képzettebb elméket is, hogy egy épületnek is lehet üzenete. Jellemző módon minél inkább közeledtünk saját századunk felé, annál nehezebb. Egyiptom még üzen, a gótika is, a reneszánszot, vagy pláne a historizmust már csak csodálni és elemezni lehet. A kortárs irányzatok újra utat találtak a huszonévesekhez, nem véletlenül, hiszen egyre inkább a jel-szerűség az építészet és az építészek problémája.
Világháló installáció
Világháló installáció
A szerves mozgalom minden kétséget kizáróan jeleket hozott létre, s mindezt mélyen átgondolt eszmék jegyében tekintette missziójának. Ahogy a kiállítás kurátora, Gerle János fogalmaz: „…saját felfogásom szerint arról a környezetformáló tevékenységről beszélek organikus építészetről szólva, amely holisztikus szemlélettel (a műszaki szempontokon túl történeti, szociális, geográfiai, néprajzi stb. feltételeket mérlegelve) fordul a megoldandó feladathoz, a szociális és természeti környezetnek a kor igényei szerinti jobbítását, gyógyítását célozza. Ilyen értelmezéssel az organikus építészet gyökerei az ember építési tevékenységének kezdetéhez nyúlnak vissza, s mindig új formában bukkannak a felszínre, anélkül, hogy egyes hajtásai között közvetlen formai, stiláris rokonságról lehetne beszélni.”
A kiállított anyag arról tanúskodik, hogy a „magyar hajtás” a földönkívüli szemével nézve stilárisan egy tőről fakad: a Makovecz Imre által megjelölt források nyomán az élő, organikus formát tekintette kiindulópontjának. Érdekes ebből a szempontból összevetni a magyar anyagot a tablók mellett bemutatott külföldi példákkal, előképekkel – mintha az áttételes megfogalmazás ott kifejezettebben érvényesülne, ezáltal épület-szerűbbé válna ez a fajta építészet.
Az irányzat kritikusai is ezt vetik az alkotók szemére – az idő és a gazdasági folyamatok arra intenek, hogy talán a kevésbé direkt módon, egyszerűbb eszközökkel megfogalmazott üzenet is hiteles lehet. Nem biztos, hogy egy egész erdőt kell kivágni ahhoz, hogy szívünknek és lelkünknek méltó hajlékot emelhessünk. Mégis, mélyen belém ivódott az a pillanat, amikor elsőéves hallgatóként beléptünk Makovecz zalaszentlászlói faluházába ('82-t írtunk talán) – mindnyájunknak tátva maradt a szája. Az alkotói gesztusok sok esetben koruktól elválaszthatatlanok. Akkor is, ha örökérvényű válaszokat keresnek.
Forrás: euroastra.hu. Fotó: Lantai József
Fotó: Lantai József (Forrás: euroastra.hu)
A 19. század vége óta küzdenek a művészek a feloldhatatlan ellentmondással: a gépies, tömegtermelésre átállított világban megőrizni az egyediség értékét úgy, hogy a produktum ne csak a kiváltságosok által megfizethető luxussá váljék. Az Arts and Crafts mozgalom vagy a szecesszió ugyanott végezte, ahol a bauhaus vagy az art deco: a tömegek ízlését kívánta jobbítani, mellesleg a társadalmat gyógyítani, mégis csak egy réteghez, méghozzá a legfelsőhöz jutott el.
Az emberbarát formák és anyagok megidézésével az egyre inkább társadalmi méretűvé váló gépies lélektelenség ellen indított harcot az organikus építészek csoportja. Az 1989-ben megalakult Kós Károly Egyesülés - az azóta született művek formai és esztétikai megítélésétől függetlenül – tiszteletre méltó társadalmi missziót tölt be, olyat, aminek nemigen akad párja a hazai építészetben. Mind a főépítészek munkássága, mind az Egyesülés Vándoriskolája vagy a nyolcvanas években legendássá vált visegrádi táborok olyan szellemi és erkölcsi muníciót jelentenek, ami egy életen át megkerülhetetlen, még az olyan „fülbevalósok” számára is, mint jómagam. A kiállított tablókon látható épületek pedig arról tanúskodnak, hogy a didaktikusan organikus formanyelv lassanként „megszelídül”, új utakat keres, változatlan elkötelezettséggel. Szomorú tény, hogy a Mammut gyatra üvegdobozának óriási a forgalma, a tőle egy sarokra álló nagy igénnyel létrehozott, organikus Hattyúház viszont kong az ürességtől. Elszánt építészeti teoretikusok kutathatnák az okát – gyanúm, hogy nem csak gazdaságiak.
Az Iparművészeti Múzeum aulájában, a világhálóként aposztrofált kettős spirál alatti tükörbe pillantva eltűnődhetünk a világmegváltás hálátlan feladatán, egyvalamiről azonban mindenképp meggyőz a körben kiállított anyag: építészetet művelni felelősség, és ha mindehhez tehetség is adatott, még ennél is több: misszió. Akár spirális, akár egyenes az első vonal, ami a papíron – vagy a monitoron – megjelenik.
A kiállítás szeptember 13-ig tekinthető meg.
