Az öko-retro-bio-grín "Földalatti Beszélgetések" sorozat keretében november 30-án a FUGÁ-ban „az ökológiai mozgalom alternatíváiról és korrupciójáról” folyt a szó Lányi András író, Bertényi Gábor romkocsma-alapító, illetve Zsuppán András moderátor és Ertsey Attila házigazda részvételével.
Ertsey Attila felvezetésében rövid történeti áttekintést adott az európai, majd a magyar zöldmozgalmak genezistörténetéről. A felvezetőben szerepet kapott a hazai zöldmozgalmak hasadásának elemzése is, ugyanis a magyar társadalomra oly jellemző megosztottság és pártosodás mintha elérte volta volna az ökológiai szervezeteket is, miközben „a Duna mozgalom mintegy húsz évvel ezelőtt még egységbe forrasztotta az egész társadalmat”. (Bár ez utóbbit Lányi András rögvest cáfolta, a megszépítő messzeségre utalva.) Ám miközben a zöld mozgalmak eróziója és a mindennapi agymosoda zajlik – mondta Ertsey –, létezik egy fiatal réteg, akiket „ma a társadalom romkocsmákba és pincékbe száműz” (ha tetszik, létezik a neo-underground), amelynek talán-talán van egy öko-aktivista vonulata is.
Szimplicitás
Bertényi Gábor a romkocsmát befoglaló keretként határozta meg: egyszerű, normális, felfogható helyként, amelynek persze van üzenetértéke, hiszen „hulladékházból” csinál újrahasznosítható és kommerciális értelemben is működőképes teret, amely (akár) befogadó közege is lehet a mozgalmár-aktivista világnak. Ahogyan Bertényi fogalmazott, a „vécé-pucolás és falazás mellett egyre inkább áttevődött a hangsúly a létrehozott hely tartalmi ügyeire”. Számtalan civil rendezvény zajlik ebben a közegben, nagyon sok zöld ügy is megfordul náluk, ugyanakkor a Szimpla vigyáz rá, hogy ne váljon szájbarágóssá: bár van egy zsebkendőnyi napkollektoruk, de „nem mutat rá piros nyíl”. 2003-ban ugyan felmerült bennük egy ökoház gondolata, amely a körülöttük nyüzsgő zöldeket becsatornázhatta volna egy újrahasznosított házba a VII. kerület (beton)szívében, de mindez nem jött össze. A történet ugyanis többszereplős volt (önkormányzat, civil társzervezetek), és nálunk a Kárpát-medencében ezek a többszereplős történetek nem szoktak sikerrel zárulni.
Külön mozgás
Lányi András szerint az ökológiai mozgalmak nyugat- és közép-kelet európai fejlődéstörténete külön pályákon mozgott. Míg Nyugat-Európában a '70-es évek elején hatalmas volt a konjunktúrája az ökológiai mozgalmaknak, életforma kísérleteknek és ehhez köthető filozófiáknak, addig a mi térségünkben más politikai-filozófiai áramlatok voltak akkor a felszínen, ennek következtében lekéstük a folyamatot. Lányi szerint azt is látni kell, hogy a zöld mozgalmak globális értelemben professzionalizálódtak, ezáltal „unalmassá is váltak”, teljesen függetlenül attól, hogy az ökológiai katasztrófa egyre kézzel foghatóbb módon testet ölt világszerte.
Az ökológiai mozgalmak bájos forradalmiságát, szűzies ártatlanságát a professzionalizálódás útján a „hajat levágatni, öltönyt felvenni, aktatáskát a kézbe venni, gazdasági körök támogatását megszerezni” folyamata váltotta fel, ami egyben a korrumpálódás útja is. Ha tehát egy zöldpárt a parlament felé veszi az irányt, akkor szükségszerűen besározódik a politika mocskával. Magyarországon mindezt az árnyalja, hogy abban a pillanatban, ahogy a magyar parlamenti pártok felismerték az ökológiai mozgalmi ideológiák potenciális politikai térnyerését, úgy azt azonnal megpróbálták saját maguk alá betördelni, ha csak látszatilag, és szolgenek szintjén is, elejét véve egy ökológiai párt magyar parlamentbe kerülésének. Ettől, és a zöld mozgalmak jellegzetesen magyar megosztottságától, nagyon kevés rá az esély, hogy belátható időn belül parlamenti tényezővé válhat egy vegytisztán zöld alakulat, habár Lányi véleménye szerint a zöld gondolat a hazai pártok palettáján is egyre erősödni fog.
Most jobb vagy bal?
A bal-jobb polarizáltságú politikai világban mindmáig óriási riadalmat kelt egy ökológiai mozgalom párttá szerveződése. „Jajj ne dumáljatok már zöldek: mondjátok meg hogy akkor most ti jobboldaliak vagytok vagy baloldaliak. Hagyjuk ezt a süket dumát” – dramatizálta a helyzetet Lányi, aki szerint erre az a meghökkentő válasz, hogy „is-is”, amit természetesen a konformista közeg nem fogad el. Pedig a zöld mozgalmaknak éppúgy megvan a baloldali értékrend-készlete (modernizáció, jogvédő, kisebbségvédő attitűd), mint a jobboldali (konzervatív, antikapitalista, antiglobalista, helyi értékrendet és piacot védő, óvó attitűd).
„Mindkét rokonságot érdemes tartani, de egyikbe se kell túlságosan belefeledkezni” – sommázta a kérdést Lányi, aki szerint az ökológiai mozgalmak értelme ott kezdődik, ahol a hagyományos bal- és jobboldali megosztottságot felváltja egy ebben a koordinátarendszerben nem is értelmezhető értékelvűség. Magyarország sajátos, és előre kijelölt kétosztatú politikai pályáján azonban ezidáig ezt a ma regnáló politikai pártoknak sikerült hatástalanítani azzal, hogy az alulról jövő és a parlamentbe igyekvő ökopolitikai erőket jobbra vagy balra csatornázták be, vagy csak egyszerűen azokat a társadalmi ingerküszöböt áttörő, sikeres témákat, szlogeneket, amelyeket a zöld mozgalmak feldobtak, egyszerűen „lenyúlták”.
Építész vagy ember?
Ertsey Attila a beszélgetés során egy anekdotával provokált tovább: egyik ismerőse New Yorkban, a Modern Művészetek Múzeumában megkérdezte, hogy hol találja az építészeti osztályt. „Az építészet? Az nem művészet, az biznisz” – hangzott a lakonikus válasz. Felvetődött a beszélgetés során az a nagyon adekvát megközelítés is, hogy vajon ilyen értelemben a szolgáltatóvá degradált építész megőrizte-e, megőrizheti-e emberi tartását, lényegét. Lányi András szerint nem kell választanunk aközött, hogy mik akarunk lenni: építészek vagy emberek, mert az „ember építő lény”, amint azt Martin Heidegger az egzisztecialista filozófiai alapvetéseiben fejtegeti. Az ökológiai tudatosodás szempontjából ez nagyon fontos alaptézis, hiszen ebben a vonatkozásban minden „vissza a természetbe típusú ökológiai marháskodás” zárójelbe tehető. „Nekünk már nincs visszaút a természetbe” – mondta –, azaz nincs más út, mint építő lényekként hozzátenni, vagy elvenni belőle, tönkretenni, vagy gyarapítani azt.
Terepszínű ifjúság
Lányi azt is kifejtette, hogy a ’90-es évek fiataljainak szinte zsigeri apolitizmusa, rejtőzködése, – egyébként nagyon is érthető – menekülése a politikától (mimikri) nagyon jól átment egy nem tudatos nemtetszés-nyilvánításba, amelyeknek egyik kiváló eredménye például a belvárosi romkocsmák megjelenése. Nem zárta ki azt sem, hogy az ennél is ifjabb generáció esetében ez átcsaphat egy eddieknél sokkal radikálisabb hangba, ami nagyon ráférne „erre a rossz világra”. Bertényi Gábor ennek kapcsán kifejtette, hogy egy ökológiai szempontból átgondolt építészetnek nagyon radikális formája lehet a nem-építés, és tulajdonképpen a Szimpla Kert, és sok más belvárosi romkocsma esetében is ez történt. Hiszen ha nincs a Szimpla, ami a maga hét megélt életévével önmagában is csodaszámba megy, akkor például a helyén most egy hétemeletes, ma eladhatatlan apartmanház állna a helyén.
Felvetette továbbá, hogy igaz ugyan, hogy az ökológiai gondolat kommercializálódik és elsekélyesedik, de észre kell venni azt a trendet is, hogy éppen ez a kommercializálódás tömegekhez jutatta el az ökotudatos életmód divatját. Utalt arra, hogy abban a gödöllői ökotudatos klubban, ahol aktivistaként részt vesz, az energiatakarékos izzót fetisizáló nyugdíjas nénikék mellé Al Gore Inconvenient Truth című filmjének hatására felzárkóztak azok a tinédzserek is, akiknek életmódjára mély benyomást tett a pop kultúrának ezek szerint hatásos üzeneteket átadó film.
Építésügy mint politika
Zsuppán András az Élőlánc Magyarországért Mozgalom politikájából az építészeti szempontból érdekesebb ügyeket felidézve (Sukoró, az agglomeráció és Budapest kapcsolata, közösségi közlekedésben történt állásfoglalások) azt a témát feszegette, hogy ha létezne ma Magyarországon egy hiteles és kellő politikai súlyú ökopárt, akkor az építésügy területén milyen programmal rendelkezne. Lányi beszélt a csendrendelet szükségességéről, közlekedéscsillapításról, a Duna visszafoglalásáról, az exponenciálisan növekvő agglomerációs gyűrű lezárásáról, arról hogy Budapest problémáinak megoldása az elnéptelenedő vidék problémáinak kezelésén keresztül történhet meg, de részben kitért a konkrét válaszadás elől. Ertsey Attila, aki „civilben” szintén elnökségi tagja az Élőláncnak, követendő példaként Berlin elmúlt húsz éves tudatos városépítészeti politikáját jelölte meg, bár ezzel a hallgatóság soraiból Pákozdi Imre azonnal vitába szállt.
A hallgatóságból a múltkori alkalom egyik meghívott vendége, Rózsa Sándor ökobetyár úgy értékelte az estét, hogy az inkább politikai rendezvény volt, mint szakmai, amit Lányi András azzal utasított vissza, hogy definiálta a politika valódi jelentését, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: „közügyekkel való foglalkozás”. Pásztor Erika Katalina erre reagálva nem utasította vissza a rendezvény politikai jelzőjét, mivel mindegy közügyet, így az építészetet tárgyaló beszélgetést is politikainak tart, miközben hiányolja a politikai pártok artikulált, tudatos állásfoglalásait, amelyek az építészetről szólnak. Kritikával illette az építész szakmát is: „Ha nem lenne a szakma ennyire öntelt, hanem kicsit visszahúzódna, és teret adna másnak is, akkor rájönne, hogy mindannyian építészek vagyunk, diplomától függetlenül, a heideggeri értelemben, és az épített környezet közös alkotásunk, felelősségünk.”
Bardóczi Sándor
