Így és úgy
Építészetkritika, Népszabadság , 2010. június 11.
A két ház több kilométerre fekszik egymástól, relatív közelségük ellenére is igen eltérő karakterű környezetben, és természetesen sem konkrét, sem átvitt értelemben nem tudva egymásról. Ezzel az egymásmellé helyezéssel azonban én – legalábbis e cikk erejéig –akaratlanul is kapcsolatot teremtek közöttük, kihangsúlyozom különbségeiket, sőt mintha valami rejtett versenyeztetés is bele lenne így kódolva – a modern vagy hagyományos ellentétpárjába beleképzelhető összes szimbólummögöttesről most ne is ejtsünk szót.
De első látásra bármennyire furcsa is, az én fejemben ez a két ház úgy különbözik, hogy hasonlítanak egymásra. Az újságfotók, de különösen az építészeti fotók sajátossága ugyanis, hogy úgy vágják ki tárgyukat tágabb környezetéből, hogy azok egyrészt valamiféle felfokozott látványesztétika tárgyává válnak, másrészt viszont megszűnik körülöttük minden természetes kapcsolódás, még nyilvánvaló arányaik is. Egyszerűbben: ebben a képkivágásban nem látszanak például az alsóörsi villát lazán közrefogó házak, mert ha látszanának, rögtön közelebb éreznénk tornácos-hagyományos felsőörsi társához.
A nagybetűs hagyományok ugyanis itt már csak a fejünkben léteznek: amikor azt mondom, balatoni szőlős hegyoldal, természetesen fehérre meszelt pincék és nádfedeles présházak jelennek meg mindenki előtt, és jobbnak látjuk nem észrevenni a valóságot. Mert a valóság hosszú évtizedek óta a toldva-foldva bővítgetett buhera, a hatvanas évek kockaházának variációi, illetve újabban a különböző mediterrán és osztrák nyaralásokból ellesett, tájidegen épületek. És leginkább a harmónia hiánya jellemzi őket, a pénzhiányból vagy a valódi tervezők hiányából eredő aránytalanság és az összeviszszaság mindenen végighullámzó, nyugtalanító érzése.
A párosból egyébként ez az alsóörsi szakított látványosabban a környékre jellemző hagyományokkal – és váltott ki ennek megfelelően nagyobb visszhangot.
Egyrészt szakmai fórumokon már díjat is nyert –jelesül az Év Homlokzata díjat –, másrészt élénk anyázásban is részesült a környéken, illetve internetes fórumokon. A szelídebb vagy elszabadultabb kritikák szerint nem illeszkedik környezete úgynevezett hagyományaihoz. Köszönhető ez persze a nem hazai, hanem osztrák Bernd Steinhuber építésznek is, akinek munkáján tényleg csak nagyon áttételesen látszanak az itteni szokások, ugyanakkor a helyszínen érezni meg igazán, hogy tágabb környezete dacára is mennyire illik ebbe a pázsitos lejtőbe. A lapos tető egyszerű, de határozott vonala határoz meg mindent, fehér felületei ugyanakkor – ha valaki nagyon akarja – emlékeztetnek azokra a bizonyos meszelt pincefalakra. Ez egy fénymániás ház, a földszinti lakótér szinte teljes üvegfelületével a balatoni panoráma felé fordul, miközben nincs határozott lezárása sem – a félig fedett terasszal, lefelé vezető lépcsőivel és a bejárat melletti, a házat szinte makettszerűen idéző asztal-bárpulttal tudatosan oldja a „kint és bent” határozott kontúrjait.
Felsőörsön a fiatal építész, Kazinczy Gyöngyvér sokkal tradicionálisabb kapaszkodókat keresett egy itt letelepedő fiatal házaspár házához.
Itt sokkal lezártabban ház a ház, kevesebb a transzparencia –bár a kert felé mintha még nyitva hagyták volna a későbbi bővítés kérdését. A falu egyik új szélén szintén tágas horizont elé került az L alakú ház oromfalas utcai frontja a téglából kirakott macskalépcsővel, díszes ablakkiosztásával és a sátortető határozott homlokfalával, míg a kert enyhe lejtését követő pajta-télikert nyers fala a környékre jellemző vörös kőből ennek ellentéte. De a lényeg itt is belsőből sugárzik ki. A visszafogott külső energiatakarékos és környezettudatos megoldásokat rejt napkollektorral, komposztálással és összegyűjtött esővízzel, a még szokatlan megoldások beépítése pedig a rutin helyett sokkal átgondoltabb közös tervezést igényel, ami aztán idővel az öncélú megoldásokat szinte logikusan veti ki magából.